Szerző: Elek Lenke

Képek: Melanie de Proft 

Vajon ki és mit sütött-főzött ebből a hetven éve született amerikai-magyar szakácskönyvből? Nekem úgy tűnik, hogy a tengerentúli magyaroknak szánta a szerző, olyanoknak, akik már nem tudnak magyarul, de szeretnék megőrizni óhazájuk konyháját. Vagy mégsem?

A lelet, amire rábukkantam, ezúttal nem egy antikvárium polcáról került hozzám – az interneten leltem.

Már ez is érdekes: ki tesz fel a netre egy 1955-ben, Chicagoban kiadott kötetet?

De kezdjük a szerzővel, Melanie de Proft ekkor már gyakorlott szakácskönvv író, nemcsak a magyar ételekről jelentetett meg receptgyűjteményt, hanem olasz vagy éppen skandináv finomságok elkészítésére is tanította az amerikaiakat. Nem mellesleg, ő volt a neves Culinary Arts Institute elnöke. Lehet, hogy egyszerűen csak elősegítette honfitársai kulináris kitekintését?

A szakértő Szegő Imre, akit a második oldalon úgy aposztrofál Melanie, hogy ő a „Saint Géllert” hotel chefje, és a Réthy Cukrászda cukrászmestere. A Google-ban kiderül, hogy a Réthy Cukrászda hajdanán a Baross utcában fogadta az édes szájúakat – nem biztos persze, hogy 1955-ben.

Az illusztrátor, Kay Lovelace, olyan rajzokat rittyentett a receptek mellé, amelyekből az átlag amerikai olvasó azt hihette, hogy hétköznap is puffos ujjú blúzban, bő ráncos szoknyában, csizmában, fejükön copffal, röppenő szalaggal csárdásoznak a magyar nők, a férfiak meg bő gatyában, fekete mellényben, bajszosan ropják. Egy fotón matyó fejdíszes menyecske kacéran mosolyog egy mellette ülő kalapos fiatal férfira. Mindezt 1955-ben!

 Kay Lovelace ma az egyik legkedveltebb vintage és retro illusztrátor, rajongó tábora és követői leledzenek a világ minden táján, rajzai az ötvenes-hatvanas éveket tükrözik vissza, mintha korabeli Ludas Matyikat lapozgatnánk, vagy Okos Kata postáját böngésznénk ezekből az évekből.

És ki volt Betty Schwallier, a könyv tulajdonosa, akinek még a pontos címe is olvasható a fedőlapon? Nos, egy akkurátus amerikai kisvárosi háziasszony, kiterjedt rokonsággal. A családfát böngészve persze előbb-utóbb előkerülnek magyar nevek: az egyik éppenséggel rosszul írva, hiszen nem Uzas volt Janine vagy Jerry családneve, hanem Buzas, azaz Búzás, de hát arrafelé a hosszú ú nem létezik. George és Betty 31 unokának és 14 dédunokának örvendhetett. Vajon örült-e a népes család egy-egy születésnapon a tejszínes málna tortának?

Miért vette meg Betty a magyar szakácskönyvet? Mely ős kedvéért? Vagy csak kíváncsi volt, hogy kik lehetnek, és mit szeretnek enni ezek a furcsa népviseletben főzőcskéző emberek?

Annyi bizonyos, hogy férje, George S. Schwallier, a II. világháború veteránja, 82 évesen hunyt el Coopersville-ben rövid betegség után, 2007-ben. Szerette a zenét és kedvvel kertészkedett gyümölcsösükben. Mi minden derül ki néhány kattintással egy több ezer kilométerre tőlünk élt ismeretlen emberről…

Vajon megkóstolta-e George a rétest meg a pitét, és ízlett-e neki?

Betty, a könyvecske vásárlója túlélte őt.

A kötet 151 receptet tartalmaz, a hazai klasszikusokat elsősorban, a dobos tortától az indiánerig, külön tárgyalva a rumos vagy a csokoládés tejszínhabot, és a vaníliás cukrot, amely szintén hungaricum. Nem hiányozhat a szerelmes levél, a cseresznyetorta, a kifli, a bukta, a koch, a gyümölcsrizs, az édes metéltek, pogácsák, palacsinták, a linci koszorú, vagy az isli teasütemény, a „csőrege”, a rétes, vagy éppen a mogyorós rúd, illetve a fahéjas kalács. Vajon tudta-e Betty, hogy a linci az Linzből való, az isli meg Bad Ischl-ből? És hogy az mely országban van éppen, 1955-ben?  Bár a családnév azt sejteti, talán igen. 

Mit szólt vajon a hájas béleshez és honnan szerzett hájat… Meg ahhoz, hogy a magyar fánk nem olyan, mint a donut? Megsütötte-e újból?

A felsoroltak nem mind echte magyar sütemények, de legalább a Monarchiából eredeztethetők. Nyilvánvaló, hogy magyar honfitársunk a forrás, és az is, hogy Szegő Imrén kívül bizonyára más is közreműködött a tanácsadásban.

Külön tárgyalja a szerző néhány sütemény töltelékének elkészítési módját, ami szokatlan.

De természetesen nem a desszertekkel kezdődik a magyar konyha bemutatása, hanem afféle rövid kulináris összefoglalóval, a szerző szerint a paprikát a törököktől örököltük, és ma már korántsem igaz, hogy az ebéd volna a legbőségesebb étkezésünk.

Az előételek, levesek és fő ételek végig böngészése is tanulságos. Olykor minden logikát nélkülöz a válogatás, de ettől bájos. A gyümölcsleves eleve hungaricum, ő pedig háromféle meggyleves receptet ad közre. Borral szoktunk-e meggylevest főzni? Ritkán. Jellegzetes magyar étel-e a citromleves? Aligha. A pusztán – ha már a magyarosch stílusnál maradunk – sosem termett citrom, illetve amit ültettek a magyar földön narancsnak, az az egy darab savanyka dolog politikai fegyvertényként mutogatni való drága kincsnek számított - amiről persze 1955-ben Amerikában mit sem tudtak.

 De nini, itt van mindjárt a „Marhahus Citrom Mártásban” is – a szerző nagy rajongója lehet tehát eme gyümölcsnek.  Akárcsak a szardellának.

A köménymagos levesbe senki nem tesz itthon se tejfölt, se tejszínt. A „gulyás foghagymával” is furcsa kitétel, mint ahogy az is, hogy gulyásleves címen háromféle receptet közölnek, egyet, amelyik paradicsommal, egy másikat, amelyik sárgarépával, egy harmadikat, ami az említett „foghagymával” készült. A májas gombóc, mint cím is érdekes, hiszen májgombóc az valójában. A hal burgonyával sokféle magyar fogásra hasonlít, de így ebben a formában…

Sajátos szerkesztésre vall, hogy a cifraszűrben pózoló, hortobágyi gulyást ábrázoló rajz mellett egy Nyelv Szárdella Mártással nevű étel található, amely sosem volt jellegzetes magyar fogás, legfeljebb a harmincas években a főúri konyhákban jöhetett szóba, mint előétel.  Egyébként is több recept készül nyelvből, - akárcsak májból - ami meglepő, mert Amerikában a belsőséget sosem tekintették igazán elegáns alapanyagnak.

Ennek ellenére, aki ezt a 151 receptet végig főzte-sütötte, valóban beleásta magát a magyar konyhába, még tán a magyarul már nem beszélő, ott született unokagyereket is beavathatta ősei szülőhazájának – talán az Osztrák-Magyar Monarchiának? -  a gasztronómiájába, más kérdés, hogy milyen lett a végeredmény.

Hiszen liptói, vagy liptai túrót a Michigan állambeli Coopersville-ben bizonyára nem lehetett kapni, és savanyú káposztát sem, de lehet, hogy a köménymag meg a darált mák beszerzése is olykor gondot okozott…