Szerző/Fotó: Kőhalmi Dezső

Dél van a Virág utcai sárházban. Megszólal a kolomp, a szülők hazaértek, és az ötéves kisfiúban megpattan a rugó: futni kell, gyorsan kiriglizni a kisajtót.

A lendület magabiztos, a lábakon ott feszül a magas fűzős cipő, de a fizika nem ismer kegyelmet. A vágta nem a kövön, hanem a gangdeszkán vezet keresztül, azon a keskeny fa peremen, ami az udvartól választ el. Egyetlen rossz mozdulat a deszka szélén, egy apró megbicsaklás, és a jobb láb máris utat talál a mélybe.

Lent a hűvösebb kövön, biztonságosnak hitt távolságban várakozik az ebéd. Egy kívül kék, belül fehér zománcos lábas, amiből a frissen főtt bableves sűrű, otthonos illata száll fel a párával. A cipő talpa megcsúszik, és a láb pontosan a még rotyogó leves közepébe érkezik.

A forrásadás azóta is ott van. Ötéves kori pecsét ez, amely a hetvenöt esztendő alatt – ahogy a gyermeki test férfivá érett – szép lassan feljebb csúszott a lábszár felé. Vándorló heg, egy sietős délután mementója.

Ma a lakótelepi lakás bejárata felett csend honol. A régi kolomp ott lóg a Kínából hozott szélharang társaságában. Ha a szél megmozdítja őket, a szélharang talán idegen nyelven mesél, de a kolomp némán is a Virág utcát idézi. Azt a percet, amikor a rigli és a kisajtó fontosabb volt mindennél.